Értékeink

A kézművesség, a paraszti kultúra tiszteletét és szeretetét szüleitől kapta örökségként. Édesapja lószőr ékszereket készített, ostort font, édesanyja horgolt, varrt a gyermekeinek.

Iskoláit Hajdúszoboszlón végezte, máig itt él és dolgozik. 1985 –ben iratkozott be a hajdúszoboszlói Kovács Máté Városi Művelődési Központ hímző szakkörébe, ahol Radácsi Piroska,- a Népművészet Mestere- ismertette meg vele az alapokat. Biztatására beiratkozott a debreceni Kölcsey Ferenc Megyei Városi Művelődési Központ által szerezett szakkörvezetői tanfolyamra, itt C kategóriás működési engedélyt kapott. 1991-ben jelentkezett először a mezőkövesdi Kis Jankó Bori Országos Hímző Pályázati Kiállításra, majd az egymást követő években elérte a megyei és az országos sikereket.

Legjelentősebb díjai:1999. Mesterremek díj Nyíregyházán

2000. Országos Textiles Konferencia Békéscsaba,

III. díj

2001. Kis Jankó Bori Országos Hímző pályázat

Mezőkövesd,

II. díj

2002. Országos Textiles Konferencia, Békéscsaba,

III. díj

2004. Kis Jankó Bori Országos Hímző pályázat

Különdíj

2005. Élő Népművészet -Országos Népművészeti Pályázat

és Kiállítás, Budapest,

Ezüst Oklevél

2005. Százrózsás Hímző pályázat Mezőkövesd,

Különdíj

2006. Országos Textiles Konferencia, Békéscsaba

III. díj

2008. Százrózsás Hímző pályázat, Mezőkövesd,

Különdíj

2010. Élő Népművészet- Országos Népművészeti

Kiállítás, Budapest

Bronz Oklevél

2011. Százrózsás Pályázat Mezőkövesd, II. díj

Jelentősebb kiállításai:

Az ország több jelentős népművészeti kiállítótermében bemutatta már alkotásait, több alkalommal alkotóközösség tagjaként.

2009-ben a Budapesten, a NIO kiállítótermében, ugyanebben az évben a Debreceni Egyetem Központi Könyvtárában,

2010-ben Diósgyőrben, az Alkotóházban, szülővárosában Hajdúszoboszlón az évenként szervezett népművészeti bemutatók mindegyikén részt vett valamint a Hajdú-Bihar megyei Derecskén szervezi a regionális népi kézműves kiállításokat és bemutatja saját és alkotóközösség munkáit.

2011-ben Budapesten a Magyarok Házában, a Mezőtúri Fazekas Múzeumban és Nádudvaron az Általános Művelődési Központban láthatták alkotásait.

Szakkörvezetői munkája:

1997. óta a derecskei Művelődési Ház hímző körét vezeti, a csoport tagjaival számos sikert ért el. Tervező munkájában a történeti hímzések, a helyi templomi textíliák újra tervezése és kivitelezése éppúgy szerepel, mint a keresztszemes hímzések felgyűjtése, áttervezése mai használatú lakástextillé. Nagy szakértelemmel gyűjti fel a derecskei fehérhímzések még fellelhető darabjait és tervez belőlük ünnepi textíliákat. Folyamatosan képezi magát, gyűjtő utakon jár, a hazai és az erdélyi a múzeumok anyagát tanulmányozza .

Szakkörvezetői munkája elismeréseként 1999-ben újabb feladatra kérték fel. A debreceni Csapókerti Közösségi Ház hímző köre vezetését bízták rá. Ez a közösség Hajdú-Bihar megye legeredményesebben dolgozó csoportja volt közel 20 évig, majd a vezető idős kora miatt lemondott és utódjául Tóth Arankát kérte fel. Szakköreivel a magyar hímzés kultúra szinte minden területével foglalkozik, saját alkotómunkáját kiválóan összehangolja a szakkörvezetői tevékenységgel, nagyszerű közösség építő.

Hajdú-Bihar megye hímző szakköreinek összefogásában, közös kutató munkák, bemutatók szervezésében élen jár.

Gönczi Antalné Tóth Aranka rendkívül szorgalmas és tehetséges alkotó, aki művészi munkájával megújítja, a mai igényekhez alkalmazza a népi hímzéskultúra még megmaradt elemeit.

Tanítói oklevelet Debrecenben kapott, majd földrajz-biológia szakot is végzett a szegedi Tanárképző Főiskolán.

Már középiskolás diákként a nevezetes Dóczy Gedeon Gimnáziumban megismer-kedett a népművészettel, ezen belül a hímzéssel.

Pedagógusként több Hajdú-Bihar megyei /Bakonszeg, Geszt, Nyíradony/ és debreceni iskolában /Ady Endre Általános Iskola/ tanította a hímzést gyermek szakkörökben és az ifjúsági mozgalomban. Az iskolai keretekben végzett sikeres pedagógiai életútját 1983-ban fejezte be, azóta nyugdíjas.

1972-ben elvégezte a hímző szakkörvezetői tanfolyamot Debrecenben, azóta felnőtt közösségeknek tanítja a népi díszítőművészeti hímzést. Több tucat lányt és asszonyt ismertetett meg a népművészet értékeivel, elsősorban a hazai táj művészetével. Részt vett a szakkörvezetői majd a szakoktatói képzésben is. Több növendéke ma népi iparművész, hímző szakoktató.

Munkássága során 5 hímző szakkört vezetett, mindet lelkiismeretesen, teljes odaadással.

Az általa vezetett gyermek szakkörrel 1982-ben az Országos Művészeti Szemlén Arany fokozatot kaptak, a Kölcsey Ferenc Megyei- Városi Művelődési Központ felnőtt csoportjával Gránátalma díjas lett.

Felkészültségét, oktatói munkáját a debreceni Tanítóképző Főiskolán is elismerték, felkérték tankönyv, oktatási segédanyag szerkesztésére. A mai is használatos 3 kötetes könyv címe: „A magyar nép hímzésvilága”.

A rendszerváltást követően felnőtt szakkörei már nem működtek de a Debreceni Nyugdíjas Egyesület felkérésére továbbra is foglalkozott felnőttekkel, dolgozott a Széchenyi kerti Református egyház hímző szakkörével is.

Szinte az összes magyar táj hímzés kultúráját anyanyelvi szinten ismeri és jó eredménnyel oktatja. Gyűjtő-feldolgozó munkát végzett a református egyházi textíliák szakterületen Hajdú-Bihar megyében, a paraszti hímzések közül Komádiban, Furtán. Saját kiadásában jelentette meg a komádi hímzésről és a furtai hímzésekről könyveit.

Életművében legnagyobb jelentősége annak a tevékenységének van, melyet a hortobágyi cifraszűr kutatásában és újraalkotásában tesz. Sok évvel ezelőtt a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója adta számára az első felkérést cifraszűr készítésére. Az első elkészült szűr a Hortobágyi Múzeumba, a következő a debreceni Déri Múzeumba került. A szűr készítéséhez sok segítséget kapott a szakkönyveken túl a Déri Múzeum munkatársaitól és az akkor a Debreceni Háziipari Szövetkezetben dolgozó Dankovszky Lórántnétól, aki a Népművészet Mestere címet kapta meg a szűrhímzéseiért.

A debreceni bőrműves mester készíti szironyozással a szűrcsat bőr részét ,a rézműves a csatot, ezek egészítik ki a Bagdiné féle hímzett szűrt, mely közel 1 éves munka eredménye.

Bagdi Lajosné hímző, népi iparművészet több mint 60 éve foglalkozik a népművészeti értékeink közül a hímzéssel, melyet mester fokon művel és oktat . A rendkívül alapos kutatómunkával gyűjtött ismereteket ma már rendezi és szívesen adja át ismereteit még 84 éves korában is az érdeklődőknek. Alkotómunkája a történeti hímzések, a Hajdú-Bihar megyei paraszthímzések körében jelentős, kiemelkedő azonban a szűrhímzésben, melyet megyénkben egyedül ő művel, és ismereteink szerint országosan is egyedüli ezzel a tevékenységével.

Életműve példa a mai alkotók és a fiatal népi kézművesek előtt is.

Bagossy Sándor Erdélyben, Nagybányán született, fazekas családban. A család több mint 150 éve foglalkozik fazekassággal. Bagossy Sándor édesapja műhelyében sajátította el a mesterség alapjait, de tanult édesanyjától is, aki keramikus volt. Ismereteit továbbfejlesztette, Bukarestben főiskolát végzett rajz – természetrajz szakon, majd Nagybányán mestervizsgázott. A nagybányai Művészet Gimnáziumban 19 évig tanított. 1985-ben családjával Magyarországra költözött, Debrecenben telepedtek le. Itt is folyamatosan tanított, szakköröket vezetett, múzeumi – elsősorban középkori – tárgyakat restaurált. 1986 óta rendszeresen jár Németországba, ahol a Düppeli Falumúzeumban ismerteti meg az érdeklődőket a debreceni – népi mázas kerámiával. Dísz- és használati tárgyakat egyaránt készít. A hagyományok tiszteletben tartásával fogalmazza újra kerámiáit, elsősorban butykosokat, szilkéket, céh kancsókat, tálakat, tányérokat, a nagybányai, vámfalusi, izavölgyi , magyarláposi használati és dísztárgyakat.

Munkássága elismeréseként megkapta Románia Népművészet Mestere kitüntető címet (1971)

Magyarországon a népi iparművész cím mellett az erdélyi és a debreceni kerámia gyűjtése és újrafogalmazása elismeréseként Népművészet Mestere elismerő címet kapott (2005).

1932-ben, földműves családban született Hajdúszoboszlón. Eleinte szüleinek segített a mezőgazdasági munkákban. Az 1950-es években, amikor már látszódott hogy a hagyományos mezőgazdasági munkából nem lehet megélni, bognárságot tanult Dóró Ferenc kerékgyártó mester műhelyében. Szekeret, szánkót, talicskát, jármot, kereteket, szerszámnyeleket készítettek a műhelyben. A gazdák szívesen dolgoztattak az ügyes kezű mesteremberrel, aki fejfákat is tudott faragni. Szakvizsgázott, majd a Hortobágyi Állami Gazdaságba ment dolgozni kerékgyártónak. Katonáskodása után, 1954-ben önálló ipart váltott ki. Megismerkedett a kovács mesterséggel is, mert a két mesterség kiegészítette egymást. Császi Ferenc az 1970-es évek közepétől kapcsolódott be a népművészeti mozgalomba. Az ihletet egy ungvári látogatása során kapta, ahol nagyon szép faragott képeket látott, melyekről úgy gondolta, ő is meg tudja csinálni. Bekapcsolódott a Megyei Művelődési Központ faragó szakkörének munkájába, itt kialakult ki egyéni stílusa. Mesterének Péterfy László szobrászművészt tartja, aki az 1970-es években a magyar fafaragó mozgalom újjáteremtője volt. Olyan bognár szerkezetű, stílusú bútorokat, tárgyakat készített, melyek a hagyományok megőrzése mellett keresett használati tárgyak voltak. A bútorokat kovácsoltvas díszítő elemekkel látta el. Az ebédlő és hálószoba bútorok mellett faragott gondolkodó széket, tékát, tálasokat, haranglábat, szövőszéket, kopjafát és más tárgyakat is. Életművével létrehozta az u.n. alföldi butor stílust, mellyel igen sok követőre talált az országban. A Debrecen Hosszúpályi úti Népművészeti Alkotóház kapuja, kerítése és belső berendezése az ő tervei és nagy részben kivitelezésében készültek az 1980-as években.

1982-ben lett népi iparművész, 1991-ben megkapta a Népművészet Mestere címet elsősorban színvonalas bútorai elismeréseként.

A szűr hímzéssel 1971-ben ismerkedett meg a Karcagi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben. Itt 1995-ig bedolgozóként tevékenykedett. A munka itt az előrajzolt textilek kivarrása volt, ami sokat segített a későbbi alkotó tevékenységben. A szűr szabását, összedolgozását régi szűrök tanulmányozása során maga erejéből tanulta meg. A hímzésben sokat segített dr. Györffy István etnográfus tudományos munkáinak megismerése.

2002 –ben kezdte az első önálló szűrt elkészíteni, miután alaposan megismerte a környező települések szűrjeinek hímzéseit, színvilágát, motívum kincsét. Szűrjeire jellemző a hagyományos motívumok folyamatos gazdagítása, helyenként, stílusos átírása, a harmonikus színkultúra kialakítása.

Szűrjeit viselik néptáncosok, népdalkörök tagjai, pásztorok, csikósok, hagyományőrzők, agrár szakemberek. Munkáival rendszeresen szerepel a Püspökladányban rendezett kirakodó ünnepeken, rendezvényeken, Múzeumi Napokon. Szűrjeit bemutatják a Hajdúböszörményi Cifraszűr Találkozókon, Budapesten a Vajdahunyad Várban, a Szürkemarha Vigadalmon.

Tudását lányának és unokájának adja át, akik jelenleg a Nádudvari Népi Mesterségek Szakiskolájában készülnek fel a nagymama szellemi örökségének tudatos átvételére és a mesterség folytatására.

Tevékenységéről filmek is készültek a Művészeti Akadémia, a debreceni, a püspökladányi és a hajdúböszörményi Televíziós Társaságok kezdeményezésére.

Tagja a Hajdú-Bihar megyei Népművészeti Egyesületnek.

A népi iparművész cím mellett megkapta Népművészet Mestere (2015) díjat is.

Dobiné Vass Júlia fazekas, a Népművészet Ifjú Mestere, népi iparművész „élete derekán”, alkotó korszaka teljében kapta meg a Népművészet Mestere címet. EZ további alkotásra készteti de erős benne vágy az iránt is, hogy tudását továbbadja, elsősorban családja tagjainak, fiú unokájának. Az ő szakmai életművében a családnak mindig nagy szerepe, volt, meghatározóak ezek a családi kötődések.

Nádudvaron, a fazekasság egyik tiszántúli központjában ,- ahol a fekete kerámia készítéssel foglalkozott a két többgenerációs fazekas család, élt fiatal asszonyként, a K.Nagy fazekas családban.

Korán elhunyt férjétől tanulta a mesterséget, az 1980-as évek elején már jelentkezett fekete edényeivel a szakmai zsűrinél, 1985-ben elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere címet.1986-ban már a népi iparművész, 1988-99 között számos hazai és külföldi pályázaton, kiállításon rangos vásáron vesz részt, beutazza szinte egész Európát.

2000-ben kérte fel először szülővárosa kulturális vezetése, hogy rendezzen önálló kiállítást alkotásaiból.

A Hajdú-Bihar Megye Népművészeti Egyesület tagjaként alkotásai eljutottak a Mesterségek Ünnepe alkalmával a Nemzeti Galériában rendezetett fazekas kiállításra, itt mutatta be először színes, mázas főzőedényeit, amelyekkel nagy feltűnést és elismerést is aratott. Sokan bírálták a hagyományoktól való elszakadását, új forma és szín világát.

Ő azonban nem adta fel kísérletező, a kor kihívásait elfogadó és az igények kielégítését magas szinten vállaló alkotói személyiségét.

Főzőedényei ma már minden szinten elismertek. Forma és színvariációi előtt nincs határ, a használhatóság és az esztétikum határoz meg mindent. Tárgyai mégis az Alföld népi kultúrájára jellemző nemes, letisztult egyszerűséget tükrözik.

Asszonyként, minden edényféleségét kipróbál, recepteket tesz tárgyai mellé, úgy kínálja őket háziasszony társainak.

Családcentrikussága példamutató. Három fiából kettő fazekas lett, nekik átadta a legféltettebb szakmai titkait, maga mellé emelte őket. Ma fiú unokáját vezeti be a szakma rejtelmeibe, de „csak nagyon óvatosan, nehogy kényszernek érezze”. Szeretné, ha az unoka is megtalálná élete értelmét a fazekasságban, ahogyan a nagymama is azt teszi.

1929-ben Debrecenben született. A pedagógusi pályát választotta élethivatásául, ezért először a debreceni Dóczy Tanítóképzőben, majd az egri Pedagógiai Főiskolán tanult. Magyar-történelem és rajz szakosként tanított. Pedagógusi pályafutása során kezdett el érdeklődni a népi szövés iránt. Rajz szakosként érdekelte a festészet, a rézkarc és a tűzzománc készítés is. Szövéssel aktívan 1973 óta foglalkozik. Gyapjú és vászon szőtteseket készít, elsősorban a Hajdú-Bihar megyei szőttes hagyományokat dolgozza fel. A szövés országosan elismert mestere, szakoktatója. Sokat kutatott a Déri Múzeum népművészeti tárában, munkásságához köthető a hagyományos díszítő elemek új kompozícióba rendezése. Alkotói tevékenysége kiemelkedő része a rég feledésbe ment szövésmódok felújítása: csipkeszövés, azsúrszövés, göbös mintázatok, az erdélyi pamut kilim és a moldvai csángó kerpakendők mintázatainak felhasználása.

Így mentette át a mai alapanyagokra és korszerű funkcióra a hagyományt. Ismereteit publikációi, tanulmányai is őrzik. Tudását szakköri tevékenységében, szövő mesterkurzusokon és továbbképzéseken adta át a fiatalabb generációnak. Elévülhetetlen érdemei vannak a vászonszövés országos mozgalommá fejlődésében.

Alkotásai érett művészi formálást és kvalitást bizonyítanak, amely a hajdú-bihari népművészet élő hagyományává vált. Társszerzője a Népi vászonszövés című szakkönyvnek.

Gránátalma díjas, több szakmai pályázaton fődíjas, első díjas.

1990-ben megkapta a népi iparművész címet.

1994-ben alkotói és oktatói tevékenysége elismeréséül kapta meg a Népművészet Mestere kitüntető címet.

Nádudvaron, fazekas dinasztia gyermekeként született. A nádudvari fekete kerámia készítése volt a család munkásságának jellemzője. A fazekas mesterséget édesapjától, id. Fazekas Lajostól, a Népművészet Mesterétől (1966) tanulta, de nagy hatással volt munkásságára nagyapja tevékenysége is. Testvérei –Ferenc és István és annak fia, ifj. Fazekas István – ugyancsak fazekasok lettek.

A megszerzett mesterségbeli tudást magas szinten fejlesztette tovább, fogalmazta át a kor követelményeinek megfelelően. Alkotásai között megtalálhatók a hagyományos formák – nagyméretű díszedények „mesterremekek”, korsók, tálak, tányérok – és ezek újratervezett változatai. Egyaránt használja a családi hagyományokra épülő díszítő elemeket, és azok kutatásokon alapuló, vagy általa újjátervezett variációit. Újabban mázas főzőedények készítésével is foglalkozik.

Fontosnak tartja a családi hagyományok ápolását, gyűjtését. Ezt tükrözi a műhelye melletti reprezentatív bemutatóterem, múzeum is.

Munkáságának kiemelkedő része volt az a 100 darabból álló kollekció, amit a Népi Iparművészeti Tanács felkérésére 1972-ben készített el.

Számtalan hazai és nemzetközi egyéni és kollektív kiállításon szerepelt, tagja volt a Népi Iparművészeti Tanácsnak (1987 – 1991). Munkásságát több kitüntetés, díj fémjelzi.

A népi iparművész cím mellett a nádudvari fazekas hagyományok feltárása és újjáteremtése elismerésekén megkapta a Népművészet Mestere (1982) kitüntető díjat.

Hajdúszoboszlón, pedagógus családban született. A Debreceni Tanítóképző Főiskolán végzett, már akkor megmutatkozott a művészetek iránti érdeklődése, kezdetben az előadó művészet felé fordult. Ma előadó művészként is számon tartott alkotó. A fafaragás iránti elkötelezettsége az 1970-es években teljesedett ki. Alapító tagja volt a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának. Meghatározó személyisége, művészeti vezetője, igazgatóhelyettese volt az 1992-ben létrehozott Nádudvari Kézműves Szakiskolának, innen vonult nyugdíjba 2008-ban. Tanítványait a népművészet hagyományainak és hitelességének fontosságára oktatta és átadta számukra az évtizedek alatt elsajátított mesterségbeli tudását.

Munkásságának fő vonulata a köztéri gyermekjátékok, ülőpadok, bútorok készítése. A hagyományos szerkezeti technikák és formák alkalmazása mellett az ősi rönkbútor készítésével kezdett el foglalkozni, ezekkel ért el országos elismerést és sikereket. Alkotásai közül több került külső és belső terekre, közterületekre.

Tevékenységét számos díjjal és kitüntetéssel ismerték el, ezek közül a legjelentősebbek a Pro Renovanda Cultura Hungariae (1998) és a Király Zsiga Díj (Népművészeti Egyesületek Szövetsége 1996).

A Magyar Művészeti Akadémia tagja.

A népi iparművész cím mellett elsősorban egyedi tervezésű és kivitelezésű rönkbútoraiért kapta meg a Népművészet Mestere díjat (1997).

1949-ben, Balmazújvárosban született, kalapos dinasztia tagjaként. Édesapja műhelyében ismerkedett meg a mesterséggel. Édesapja, Mihalkó Gyula ugyancsak az édesapjától, Mihalkó Jánostól tanulta a mesterséget. Az első kalapot 15 évesen készítette el, saját részére. Középiskolai tanulmányai befejeztével (1967) a BIOGAL Gyógyszergyárban (Debrecen) helyezkedett el. A katonaság után 1971-ben a nagyhegyesi Termelő Szövetkezetben dolgozott. Munka mellett nagybátyja, Mihalkó Zoltán kalapos mester műhelyében segédkezett. Eközben különböző szakmákat tanult, elvégezte a gépipari technikumot is. 1997-ben nyitották meg fiával, ifj. Mihalkó Gyulával –aki maga is népi iparművész-saját kalapos műhelyüket Balmazújvárosban. 2005-ben adták át az érdeklődőknek édesapjuk műhelye helyén a népművészeti alkotóházukat, mely műhelyként és bemutató teremként funkcionál. Eleinte csak pásztor és hagyományos parasztkalapokat készített , ma már más típusú kalapokat is kikerülnek műhelyéből. A pásztor és viseleti kalapokat hagyományosan, az 1880-as évektől alkalmazott kézi technikával készíti. A hortobágyi pásztorok hagyományos kalapjait ma már egyedül Mihalkó Gyula készíti az országban.

1999-ben népi iparművész címet kapott.

2003-ban a Népművészet Mestere címet a hortobágyi pásztorkalapok és a hagyományos paraszti kalapok készítéséért kapta meg.

Derecskén született és dolgozik ma is. Édesapja ezermesterként házat épített, tetőt ácsolt, kosarat-, ostort-, üveget font, seprűt kötött. Édesanyja hímzett, horgolt, ruhát varrt, bedolgozója volt Erdei Piroska – a Népművészet Mestere (1967) – szűrrátét készítőnek.

Derecske az 1900-as évek végétől az egyik központja volt a bihari szűrrátétes mesterségnek. Ezt a díszítési technikát Nagyváradon és térségében alkalmazták először, de ismert volt Derecske mellett Berettyóújfaluban, Hajdúböszörményben, Debrecenben és Kalotaszegen is. Az új technika lényege a varrógép alkalmazása az applikáció elhelyezésére az alapanyagon. Az így készült bihari szűrök legkedveltebb díszítőmotívumai a csipkézett szélű szegfű, a különböző formájú levelek (trapéz, kehely), bogyók, ritkábban a rozetta, és a címer motívum.

Polkoláb Ferenc mestereinek tekinti a hajdan vele egy utcában lakó Erdei Lajost, a Népművészet Mesterét ((1965), és a már említett Erdei Piroskát. Hatásukra vált 1979-től elkötelezettjévé a szűrrátétes mesterségnek. Tudását gyarapította még Konyár község szűrrátéteseinek megismerésével is. Ismereteit bővítette a rendelkezésre álló szakirodalom tanulmányozásával .

1980-tól, annak megszűnéséig bedolgozó volt a Budapesti Népművészek Háziipari Szövetkezetének.

A szűrök mellett készít lakástextíliákat, használati tárgyakat, viseleti darabokat. Alkotói tevékenysége mellett törekszik arra, hogy mesterségét másoknak is átadja. Vezetett szűrrátétes tanfolyamokat, szakkört, jelenleg is van tanulója műhelyében.

Számtalan hazai és nemzetközi, egyéni és kollektív kiállítás, pályázat, vásár és bemutató résztvevője, díjazottja.

A Bihari Népművészeti Egyesület tagja.

Kiemelkedő tevékenysége elismeréseként a népi iparművész cím mellett megkapta a Népművészet Mestere (2014) kitüntető díjat.

Radácsi Piroska 1943-ban Hajdúszoboszlón született.

Általános és középiskoláit Hajdúszoboszlón végezte. 1984-ben „C” , 1988-ban „B” kategóriás hímző szakkör vezetői vizsgát , 1986-ban kézi-gépi hímző szakmunkás vizsgát tett. 1998-ban a népi játék és kismesterségek oktatói, felsőfokú kézi és gépi hímző szakmunkás bizonyítványt kapott. Különböző szakkörökben oktatta a népi díszítőművészeti hímzést, szakoktató volt a Nádudvari Kézműves Szakiskolában is. Több évtizede a Hajdúszoboszlói Kovács Máté Művelődési Központ hímző szakköre vezetője. Alkotó csoportjában önálló alkotókat nevelt, elnyerve a népi iparművész címet is. Gyakori vendég előadó az országos hímző képzéseken. Számtalan országos pályázaton szerepelt kiválóan, elnyerte a Gránátalma díjat is, hímző kategóriájában. Különösen kiemelkedő sikereket ért el a történeti vagy un. úri hímzés területén, úrasztal terítői a hajdúszoboszlói református templomban megtalálhatóak. Vezetésével rekonstruálták a Nagyvárad -Olaszi Református Templom úrasztal terítőit. Kiváló alkotásai a szálán varrottak, elsősorban az erdélyi szász hímzésekkel ért el nagyszerű sikereket. Palóc és matyó terítőivel is országos elismeréseket aratott.

1990-ben népi iparművész címet kapott. 2004 –ben, elsősorban egyházi ihletésű hímzéseiért megkapta a Népművészet Mestere címet.

Debrecenben orvosi műszerészként kezdett el dolgozni. Leendő feleségével megismerkedve fordult a népi kézművesség felé. Házassága révén bekerült a hajdúböszörményi Pázmándi családba. Ők generációk óta foglalkozott a mézeskalács készítésével. Radics László szabadidejében sokat segített apósának, megkedvelte a mesterséget. 1979 – 84 között anyósa és apósa mellett inaskodott, megismerte a hagyományos debreceni mézeskalács készítésének technikáját. Még 3 évig Hajdúböszörményben dolgozott, majd családjával visszaköltöztek Debrecenbe, ez időtől indult önálló karrierje.

A debreceni mézeskalácsnak különleges receptúrája, sajátos sütési technikája és jellegzetes formavilága van. A debreceni mézeskalács legkülönlegesebb formája az u.n. ütőfás mézes. Ez a mesterség Debrecenben már 1713-ban céhes ipar volt, ennek formavilágát, sütési technikáját a 20. században Kerékgyártó Sándor, a Népművészet Mestere (1963) tette világhírűvé. Az ütőfákkal készített mézeskalácsok közül a legjellegzetesebbek, legszebbek a Nagytemplomot mintázó tányér, címer, huszárok, babák, a tükrös szív. Az ütőfás mézes mellet készít különböző ízesítésű puszedlikat, színes, u.n. eizolt díszítésű süteményeket. Termékei rendkívül népszerűek, a népművészeti vásárok keresett termékei. A mesterséget Zoltán fia is elsajátította,mára már önálló alkotóvá vált, zsűrizteti munkáit.

Radics László igazi közösségi ember, önzetlen, segítőkész, mesterségét szívesen mutatja be felnőtt és gyermek közösségnek. Közéleti tevékenysége is kiemelkedő: a Hajdú-Bihar Megyei Kereskedelmi és Iparkamara kézműves tagozata alelnöke, a Hajdú-Bihar Megyei Népművészeti Egyesület vezetőségi tagja.

Munkái rendszeresen megjelennek helyi, országos pályázatokon,kiállításokon, külföldön, többek között Rómában, Londonban, Moszkvában, Madridban. Díjai, elismerései között megtalálható a Király Zsiga díj (Népművészeti Egyesületek Szövetsége), Debrecen város Csokonai díja.

Alapító tagja a Hajdú-Bihar Megyei Népművészeti Egyesületnek.

A népi iparművész cím mellett megkapta a Népművészet Mestere kitüntető díjat (2015).

Hajdúnánáson közel 300 éves hagyománya van a szalma feldolgozásnak. Ismert és elterjedt háziipari tevékenység volt még Hajdú- Bihar megye bihari részein, Erdély egyes településein.

A szalmafonat készítés aprólékos kézi munka, ezeken a vidékeken a rozs és a búza szalmája alkalmas erre. A fonatból a használati tárgyak kezdetben kézi majd gépi varrással készültek.

A kalapkészítés, vagy ahogyan itt mondják, a kalapkötés az 1750-es években terjedt el Nánáson. „Nánás lakosai arról híresek, hogy itt, mint mondják, a szopós gyermeken túl a legöregebb emberig mindenki u.n. rézkalapot fon szalmából, azaz szalmakalapot csinál.”

Reszeginé Nagy Mária az l980-as évek elején kapcsolódott az akkor frissen létrehozott Hajdú-Bihar Megyei Népművészeti Egyesülethez.

A nánási születésű alkotó az ottani szokásoknak megfelelően már egészen kicsi gyermekként megismerkedett ezzel a háziiparral, a családban tanulta meg a mesterséget és a felnőttekhez hasonlóan ezzel is hozzájárult a család megélhetéséhez.

Alkotónk felnőttként a mezőgazdaságból és a szalmafonásból szerezte jövedelmét, így tartotta el családját. Rendkívüli szorgalma, kitartása eredményeként olyan szalma tárgyakat hozott létre, amelyeket nem csak forgalmazni hanem zsűriztetni tudott, évek alatt elérte a népi iparművész címet. Reszeginé Nagy Mária nagyon gyakorlottan, biztos ízléssel alkotta tárgyait, nem kereste a dísztárgy készítés könnyebb útját. Mindig a hagyományból indult ki és a kor igényeinek megfelelő használati tárgyakat készített.

Az egyesület tagsága megbecsülte, a vezetés segítette szakmai fejlődését, sok kiállításon, pályázatokon szerepeltette, ahol szép eredményeket ért el.

Tevékenységére építve hirdette meg szülővárosa, Hajdúnánás az „Országos Aranyszalma Szálasanyagfonó Pályázatot”, amely máig az egyetlen ilyen témájú magas színvonalú országos szakpályázat és kiállítás.

Reszeginé Nagy Mária a hagyományos, szalmából készített tárgyai mellett mindig kísérletezett, új formákat, funkcionális tárgyakat alkotott, amivel a kismesterség napjainkig való tovább éltetését biztosítani tudja.

Ismereteit önzetlenül adja át, kézműves bemutatókon, gyermek programokon tanít. A korábbi években rendszeresen részt vett az országos pályázatokon, igényes szakmai vásárokon, a Népművészeti Egyesületek Szövetsége rendezvényein, a Hajdú-Bihar Megyei Népművészeti Egyesület programjain. Példamutató szorgalommal létrehozott alkotóháza, az ott elhelyezett népművészeti gyűjtemény a megye egyik jelentős magángyűjteményként szolgálta a népi kézművesség ügyét.

Reszeginé Nagy Mária a népi kézművesség hagyományainak őrzése mellett innovatív gondolkodásmódjával olyan életművet hozott létre, ami példaértékű.

A palócföldi Ecseg községben született 1920-ban. A család több generációig visszamenőleg tanító-népművelő volt. Szabó Kálmánné is tanítónőnek készült, Kiskunfélegyházán végezte el a tanítóképzőt. A Kiskunfélegyházán eltöltött évek hozták meg a népi kultúra iránti érdeklődést, majd ezt tovább mélyítették az Észak-erdélyi Nagytarnán töltött tanítónői évek. A család 1965-ben Debrecenbe költözött, ahol folytatta tanítónői hivatását, egyre jobban fordult a népművészeti hagyományok, elsősorban a hímzés felé. Alkotói egyénisége leginkább 1975-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulása után bontakozott ki. Ezekben az éveiben állandóan folytatta a kutató, gyűjtő munkát, a még ismeretlen hímzéshagyományok kutatását, megmentését, a hagyományok újra fogalmazását. Így vált országosan ismertté alkotói tevékenysége, a furtai, a komádi vászonhímzések, a hajdúsági és debreceni kisbunda hímzések, a Zobor vidék és néhány archaikus erdélyi hímzés dialektus (kalotaszegi vállfűs, torockói hímzések) Többi alkalommal kapta meg a Gránátalma díjat, számos kollektív és önálló kiállításon láthatták munkáit itthon és külföldön is. Tudását igyekezett közreadni, vezetett szakköröket a megyében és Debrecenben egyaránt. Társszerzője a Zobor vidéki női ingek című könyvnek.

1986-ban megkapta a népi iparművész címet, 1992-ben magas színvonalú gyűjtő és alkotói munkája elismeréseként a Népművészet Mestere címet.

Vida Sándorné Magyari Ilona a Hajdú – Bihar megyei Hencidán született, jelenleg is ott él. Szülei földműveléssel és állattartással foglalkoztak. A faluban nagy hagyománya volt a csuhéfonásnak, az asszonyok a hosszú téli estéken szalma- és csuhéfonással foglalkoztak. A mesterséget már kislány korában megismerte, édesanyjának Szabó Eszternek segített eleinte a csuhé begyűjtésében és tisztításában, majd elsajátította a csuhéfonás fortélyait. 14 évesen már a debreceni piacra készített különböző méretű szatyrokat, talpalókat. Az 1950-es években a Hajdúsági Szövetkezet, majd az 1970-es évektől a Tápéi Háziipari Szövetkezet bedolgozója volt, főleg papucsokat és szatyrokat készített. A faluban a lányoknak és a fiatal nőknek gyakorlatilag ez volt az egyetlen pénzkereseti lehetősége. Fiatal házasként férjével együtt készítették a csuhéból font tárgyakat, ennek bevételéből vásárolták meg a családi gazdasághoz legszükségesebb tárgyakat. Ma is együtt dolgozik házastársával.

Ma már nem csak hagyományos tárgyakat készít, hanem gyermekjátékokat, konyhai kiegészítőket, irodai és lakberendezési tárgyakat.

Hencida község helytörténeti gyűjteménye részére készített hagyományos csuhétárgyakat.

Csuhéból készített gyermek játékai a kecskeméti SZÓKRATÉNUSZ Játékmúzeum és Műhely állandó kiállításán láthatók.

„Mozgáskorlátozottként nagyon fontos szerepet tölt be mindennapi életemben a csuhé, újabbnál – újabb tárgyakat tervezek és nagy örömmel adom át tudásomat az érdeklődőknek. Ma már értékesítésre nem, csak gyűjteményem gyarapítására, pályázatokra és bemutatókra készítek tárgyakat.” – írja önéletrajzában.

A Bihari Népművészeti Egyesület tagja.

Számos helyi és országos pályázat résztvevője, díjazottja.

Munkássága elismeréseként megkapta a Népművészet Mestere kitüntető díjat (2000).